A folyók városa

Jesús Moncada (1941–2005) a szülővárosát, az Ebró-parti bányászvárost örökíti meg e könyv, fő műve lapjain. A városka 1971-ben tűnt el egy hatalmas víztározó hullámai alatt, a Franco-féle modernizációs törekvések eredményeképp. A bányászok, hajósok és hajóépítők azonban foggal-körömmel harcoltak a megmaradás jogáért, a város közössége nem vállalta, hogy sorsa a szétszórattatás legyen. Annyit sikerült elérniük, hogy az ezeréves múltú régi település helyett a vízierőmű-vállalat kárpótlásképpen felépített egy másikat, ahová a régi városból száműzöttek átköltözhettek, s ha otthonaikat nem is, de közösségüket megőrizhették. Jesús Moncada jóvoltából megmaradt a városka emlékezete is, melyet egy mítosszá vált irodalmi ciklusban tett örök életűvé. A regény úgy őrzi a régi várost, akár a vulkáni hamu Pompejit, azzal a különbséggel, hogy itt nem a romok geometriája, hanem egy élő város fényteli, reménykedő, buja, pimasz, féltve szerető, merész mindennapjai tárulnak a szemünk elé. Részesei lehetünk a kávéházi asztaltársaságok beszélgetéseinek, az éles szemű megfigyelő kiválóan jellemzi a különböző társadalmi, politikai, vallási árnyalatokat, alapos ismerője korának és szűkebb pátriájának, az aragóniai, katalánul beszélő közösségnek és ennek a különleges kisvárosnak. A regény egyik legnagyobb erénye az író stílusa, mely abszurdba hajló humorral, csípős iróniával és mélységes szeretettel ábrázolja figuráit, egy olyan kor alakjait, akiket a felgyorsuló idő hullámai szinte mindenütt letöröltek a térképről, de akik itt állnak előttünk emlékekből, lélekből szavakká formálva. A kortárs katalán próza egyik legnagyobb jelentőségű és értékű művét tarthatják kezükben második, átdolgozott kiadásban.